Születésnapi számvetés Bernschütz Sándorral az életpálya sarokköveiről, a pedagóguspálya fényeiről és árnyairól
Májusban ünnepli 80. születésnapját BERNSCHÜTZ SÁNDOR, a Bereczki Máté Szakközépiskola, a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola, majd a III. Béla Gimnázium nyugalmazott tanára (utóbbi intézménynek igazgatóhelyettese is volt), aki diákok százait oktatta a magyar nyelv és irodalom és a történelem szeretetére, osztályfőnökként pedig több generációt bocsátott útjára. Az alábbi beszélgetében életének olyan szakaszaira is visszapillantott, amelyekről sosem beszélt a nyilvánosság előtt. Bár idestova két évtizede nyugdíjas, azóta is mindig talált magának tartalmas elfoglaltságokat, legyen szó ifjúkori emlékek felidézéséről, unokái korrepetálásáról, iskolatörténet-írásról vagy éppen családja eredetének felkutatásáról.
– Tősgyökeres bajai család vagyunk. Szerencsére a belvárosi plébánia keresztelési, házassági és halotti anyakönyvei nem égtek el az 1840-es nagy tűzvészben, így segítségükkel 1747-ig visszamehettem családfánk kutatásában, nyomon követve annak közel három évszázados alakulását. Őseink tehát Mária Terézia korában érkeztek városunkba, a pontos évszámot sajnos nem tudtam kideríteni. Annyi bizonyos, hogy 1747-ben már itt született egy Pernsics András nevű gyermek, akinek anyja Anna Mária, az apja Pernsics József volt. Persze a név akkor is Bernschütz volt, csak az atya nyilván hallás után jegyezte be a gyermek vezetéknevét, s ezért tévedhetett annak leírásában. A családra vonatkozó gyűjtést kiegészítettem várostörténeti adalékokkal, így többé-kevésbé kerek történet alakult ki. Iparos család a miénk: kádárok, ácsok, kőművesek voltak a felmenőink, vízimolnár is akadt köztük. És persze kovácsok: 1850-től három nemzedék – dédapám, nagyapám és apám – művelte a szakmát egyre magasabb szinten. Idővel a „Bernschütz-balta” és -szerszám márkává lett. Most családunkból a vasas szakmában csak László öcsém dolgozik, edzőműhelyt vezet. Én a pedagógus hivatást választottam.
– Mennyire vezetett egyenes út a tanári pályához az életedben? Körülbelül mikortól tudtad, hogy tanár szeretnél lenni?
– Nagyon fiatalon elhatároztam, hogy tanító leszek. 1945-ben a Szeremlei utcába költöztünk, a házban egy tanító néni is lakott. Az én tudásom afféle „háborús ismeretanyag” volt. A háború alatt a Vöröskereszt téri iskola épületét lefoglalták: magyar, majd német katonákat, munkaszolgálatosokat helyeztek el benne, később az oroszok szállták meg, mi pedig egy magánházban kaptunk helyet. Átvittük oda az iskolából a hosszú tornatermi padokat, s föléjük görnyedezve, sámlikon ülve írtunk. Rövidített órákon sajátítottuk el azt, amit ilyen körülmények között lehetett. A tanító néni egyszer belenézett a füzeteimbe, majd rávett, hogy a nyári szünetben írjam át azokat, mert vannak benne hibák, nem szép az írásom… Szót fogadtam, időt áldoztam a fürdésből és a játékból, ráéreztem, hogy mindez az én érdekemet szolgálja. Közben megtetszett a munkája, a velem való foglalatoskodása, és elhatároztam, hogy én is tanító leszek. Negyedik elemista koromtól egyenes út vezetett a középfokú bajai tanítóképzőbe. Igen jó iskola volt, gazdag útravalót adott nekünk.
– A tanítóképzőben kik voltak a meghatározó tanáraid?
– Mindenekelőtt Meleg Józsi bácsit, az akkori igazgatót említem. Mélységesen humánus ember volt. 1950-54 között, a legvadabb Rákosi-korszakban nemigen lehetett beszélni az iskola hagyományairól, de ő és a tanáraink megkívánták az intézet hagyományos értékeinek megismerését, megőrzését és művelését. Ilyen volt például a hivatástudat, az erkölcsi példaadás, a gyermekszeretet, s megértették velünk, hogy a tanító világító fáklya, ennek megfelelően kell ismereteket, műveltséget szereznie. Elvárták a tantárgyi és a nevelési módszertan ismeretét. Jellemző, hogy miután végeztünk, mind tanítóvá, tanárrá lettünk. Említhetem Dila Dénes bácsi testnevelő tanárunkat, aki végtelenül szelíd és szeretetre méltó ember volt. Nagy tisztelettel szólok a gyakorlóiskola kiváló tanítóiról: Losonczi Gyurka bácsiról, Fekete Károlynéról, Keresztes Györgyről, Ozorai János tanár úrról. Valamennyien a módszertan kiváló ismerői és gyakorlói voltak.
– Mikortól tudtad, hogy magyar és történelem szakra jelentkezel? Mi adta ehhez a döntő lökést?
– Korán megszerettem az irodalmat. Gyerekkoromban „a könyvtár” az utcán működött: a Szeremlei utcában az artézi kútnál találkoztunk, és cserélgettük a pengős regényeket meg az indiántörténeteket. (Shakespeare-t azért nem.) Előfordult, hogy anyám elküldött vízért, közben sikerült cserélnem egy pengős regényt, az illatáról megéreztem: ez izgalmas mű lesz! Beraktam az ingembe, siettem az olvasával, még a vizeskannát is elfelejtettem megtölteni. Komoly irodalmi alkotással akkor találkoztam először, amikor az oroszok bejövetelét követően nem volt se rádió, se villany, se mozi. Esténként összegyűltünk a tanítónő lakásán, s a cilinderes petróleumlámpa halvány fényénél fölváltva olvastuk a Monte Cristo grófját. Nagyon izgalmas volt. A tanítóképzőben aztán Stich Nándor tanár úr vezette az utamat a szépirodalom berkeibe. Szerettem a nyelvtant is. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára vettek fel, de hamarosan kiderült, hogy még egy szakot kell választanunk. Második szakként a történelmet kértem. Ezt sem bántam meg, de azért a kedves terület számomra mindig a nyelv, a nyelvtan maradt.
– Épp egyetemista éveid alatt zajlott az 1956-os forradalom. Mit éltetek át ebből?
– 1954 és 1958 között voltam Budapesten egyetemista. A szegediek 1956 őszi mozgalmáról akkor értesültünk, amikor képviselőik feljöttek Pestre, és megismertették velünk a követeléseiket. Az ELTE bölcsészkara is rendezett egy nagygyűlést, s ott szót ejtettek a diákok a saját ifjúsági szervezet létrehozásáról, a sajtószabadságról, magyar értelmiség helyzetéről, a tsz-mozgalom problémáiról, a magyar-szovjet viszony kérdéseiről, az úgynevezett lengyel út követéséről stb. Aztán az események sűrűjébe kerültünk, amikor október 23-án felvonultunk a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig, onnan pedig az Országházig. Az előzetes megegyezés alapján a bölcsészek zászlókkal és jelszavakkal meneteltek. Ezek közül a legkifejezőbb a „Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!” illetve a „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” jelszó volt. Annyi lelkes, jelszavakat skandáló, mosolygó, hitet sugárzó fiatalt azóta sem láttam együtt.
Tanúja voltam, miként érkezett meg hosszú várakozás után Nagy Imre, s szólította elvtársaknak a tömeget, mire az Országház lépcsőinél fölhördült egy kisebb csoport: nem vagyunk elvtársak! Pedig ha valaha, akkor igazán azok voltunk, egyek egy kijavítható szocializmus reményében. Amikor este híre jött, hogy a rádiónál lövik a „magyarokat”, sokan kétségbe estünk: nem ezt akartuk. A fegyveres harc semmiképp nem volt az elképzelésünkben. A másnap hajnali orosz katonai támadással azonban a társadalom jobbításáért folyó küzdelem nemzeti szabadságharccá változott. Valamennyire mind belekerültünk ezekbe a történelmi eseményekbe. Az egyetem forradalmi mozgalmát sajátos módon a marxista tanszék tanársegédje, Pozsár István vezette. (A Nagy Imre-perben utóbb 12 évre ítélték.) Az orosz támadás sokunkat kiábrándított a szocialista rend megjavíthatóságának hitéből. Néhányan állandóan bent tartózkodtunk az egyetem épületében, követtük a forradalmi bizottság utasításait, s mi adtuk a kapuőrséget. Szomorúan értesültünk arról, hogy karunk dékánja, I. Tóth Zoltán – miközben az Országházba igyekezett követként – halálos lövést kapott. Élmény volt viszont találkozni „Szabó bácsival”, a Széna téri ellenállók parancsnokával. Sugárzott belőle a győzelembe vetett hit, a nyugodt magabiztosság. (A legendás Szabó Jánost 1957 januárjában titkos tárgyaláson a katonai bíróság halálra ítélte, kivégezték.)
Amikor tanárként az 56-os „ellenforradalomról” szóló filmet vetítettem a tanulóimnak, megrendült döbbenettel láttam viszont az Eötvös Loránd Tudományegyetem felvonulásáról készült képsort. Fölfedeztem benne az évfolyamunkat, köztük magamat is. Az egyetem névtábláját bajai diáktársunk, Láng József tartja. (A közelmúltban elhunyt irodalomtörténész, könyvkiadó – a szerk.)
November 4-én már nem voltam Pesten. A megelőző napokban egy teherautó platóján érkeztem haza azzal a megbízással, hogy segítsem a helyi forradalmi bizottság munkáját. Erőm és lehetőségem szerint megtettem. A forradalom vereségét követő hivatalos minősítés elfogadásához életem meghatározó élményét kellett volna megtagadnom. A katedrán nem lehetett kimondani, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt, de éreztettem, hogy nem hiszem az események ellenforradalmi jellegét. Erről a dologról most nyilatkozom először.
– Milyen szellemiségben zajlott az egyetemen az oktatás? Kik voltak a meghatározó professzorok, oktatók?
– Nagyon szerettük például Klaniczay Tibort, aki Zrínyit tanította. Hadarós előadó volt, de ha odafigyeltünk, és megértettük a beszédét, nagyon mély dolgokat tanulhattunk tőle. Tanárunk volt Szabad György, vagy a nagy nyelvészek közül Pais Dezső és Benkő Loránd. Történt, hogy gyakorlatként a „szárcsa” szóról kellett dolgozatot írnunk. A szó eredetével mindkét tudós foglalkozott. Pais Dezső átvette a bajai Szarvas Gábor megállapítását, miszerint a szárcsa azért szárcsa (azaz kopasz), mert fejének sötét tollkoronájában a fehér toll úgy hat, mintha kopasz lenne. Mígnem aztán Benkő vette a fáradságot, s megnézett egy szárcsát, majd megírta, hogy a szárcsa bizony nem úgy néz ki, mintha kopasz lenne, hanem tényleg az. Pais Dezső válaszolt: ördöge van Benkőnek, sose láttam szárcsát… A legnagyobb egyéniségek mernek tévedni, s ha bevallják, nem esik csorba a tekintélyükön. Arról ismerhetők meg, hogy a saját útjukat járják. A szellem és a tudás erejének szép példáját ők mutatták meg számunkra.
– A Magyar Nyelvőrben találkoztam a neveddel egy kutyanevekkel foglalkozó írásod kapcsán. Honnan indult ez a munka akkoriban, mi volt ezzel a cél?
– Kőhegyi Mihállyal, a későbbi régész-múzeumigazgatóval egy osztályba jártam valamikor a ciszter gimnázium általános iskolájában. Barátok voltunk, tudtam jelentős régészeti felfedezéséről, a madarasi halmok szarmata temetőjéről. Kértem, hogy tartson a diákoknak előadást az ásatásáról. Nagy élmény volt őt hallgatni. Ezen a találkozásunkon vetette fel, hogy statisztikai alapokon kellene megvizsgálni – teljes anyag alapján – a kutyák névadásának szokását, jellemzőit. Minden egyéb mód bizonytalan eredményt hoz a témában. Megszereztük tehát Baja város és a bajai járás községeinek, falvainak eboltási jegyzőkönyveit, amelyekbe bejegyezték a kutya nevét, nemét, szőrének színét stb. Nagy munkával (számítógép még nem volt) kigyűjtöttük, rendszereztük, csoportosítottuk a kutyák neveit. Erre a tanulmányra aztán sok névadással foglalkozó nyelvész hivatkozott, a témakörben rövid terjedelme ellenére sem volt megkerülhető. E cikkem miatt testületi kollégáim sokszor elénekelték nekem ugratásul, hogy Gyere, Bodri kutyám, szedd a sátorfádat!
Aztán megjelent Büky Bélának A fővárosi keresztnévadás hatóerői című könyve. Ugyancsak Kőhegyi Mihály ösztönzésére két Múzeumi füzetet jelentettünk meg, amelyekben az 1890-es és az 1960-as évek vidéki névadási szokásait kutattuk vele és Hegedűs Józsefné tanárnővel közösen. Bebizonyítottuk, hogy a divatos utónevek a fővárosban jelennek meg először, aztán fáziseltolódással a kisebb városokban, végül a hagyományokhoz leginkább ragaszkodó falvakban. Azt is megfigyeltük, hogy a női nevek a férfi utóneveknél gyorsabb ütemben változnak. Az egyik füzetet nemrég újra elolvastam, most is jó írásnak találtam.
– Tanári pályád több évtizedet ölel föl. Ha néhány fontos dolgot kiemelhetnél az egyes munkahelyeidről, mi lenne az?
– Első munkahelyem a Sükösdi Állami Általános Iskola volt. Kalandos, a korra is jellemző előzmények nyomán kerültem ide. Az történt, hogy még az egyetemen megpályáztam a bajai III. Béla Gimnázium magyar-történelem szakos álláshelyét, a valóságban azonban ez nem létezett. Azért nem, mert a gimnázium 1956-ban megválasztott igazgatóját 1957-ben letartóztatták, majd a felmentő ítélet nyomán visszahelyezték eredeti munkahelyére, erről azonban az egyetemet nem értesítették. Amikor mindez kiderült, a megyei személyzeti előadóval megegyeztünk, hogy szülési szabadságon lévő tanárnőket fogok helyettesíteni a járás általános iskoláiban, nem kell elhagynom Baját. Így lettem a sükösdi tantestület egyetemet végzett, katedra nélküli tanára. A kollégák nagyon kedvesek voltak, az V. osztály osztályfőnökségét, az úttörőcsapat vezetését bízták rám. Most vettem hasznát a cserkészet és az indiánkodás során szerzett tapasztalatoknak, tanítóképzős tanulmányaimnak. (Ld. erről Bernschütz Sándor cikkét lapunk áprilisi számában – a szerk.) Egy év alatt nem tehettem sokat, de igyekeztem létrehozni egy úttörőotthont. Megkaptuk a központi művelődési ház egyik szobácskáját, kimeszeltük a gyerekekkel, s ott meg a természetben tartottuk az őrsi összejöveteleket. A tanításban a gyerekek életkori sajátosságaihoz kellett alkalmazkodnom. A műelemzés inkább eszköze volt a tantárgy és az olvasás megszerettetésének, az érzelmi gazdagodást és a tanulói jellemfejlődést szolgálta. Sükösd nagyon jó előiskolája volt a későbbi középiskolai tanári gyakorlatomnak.
Tartóztattak, 1959-ben mégis elfogadtam Lengyel Géza igazgató meghívását az akkor újra induló kertészeti technikumba. Ez az iskola az ország egyik legrégibb kertészeti szakintézménye volt, az 1950-es évek második felében azonban fenyegette a veszély, hogy elveszti középfokú státuszát. A tantestület – Suchy György tanár úr vezetésével – kemény, öntudatos és eredményes küzdelmet folytatott a középfokú oktatás megtartásáért. Ebben nagy támogatást kapott az iskola az egykori tanáraitól és kiváló tanítványaitól: Mészöly Gyula tudományos kutatótól, Kozma Pál akadémikustól.
Lengyel Géza igazgató meghívását a megtisztelt örömével fogadtam, de akkor még nem tudtam, hogy 17 évre szóló döntést hozok. Sokáig az iskola egyetlen magyar-történelem szakos tanáraként oktattam a nappali és a levelezős hallgatókat, voltam könyvtáros, rendezvényfelelős, osztályfőnök, s 10 évig – heti 24 órában – kollégiumi mellékhivatású nevelő. Ebben az iskolában – amelyet később eredményei alapján Bereczki Máté pomológusról nevezhettünk el – maradandó élményekkel gazdagodtam. Ezek forrása a baráti szálakkal átszőtt, alkotó és hangulatos tantestület, a nagyvonalú iskolavezetés Szűcs Zoltán igazgató idejében, de főként a technikumi időszak kiemelkedő szakmai érdeklődésű, motivált tanulóifjúsága volt. Ők jó szakemberré kívántak válni, ennek érdekében sok munkát és lemondást vállaltak. Izgalmas és lelkesítő feladat volt velük dolgozni a tanórákon, a kollégium környékének parkosításán, a sportpálya építésén, a szakmai gyakorlatokon, részt venni játékaikon, rendezvényeiken. A technikumi oktatás fő célja a jó szakmai ismeretekkel rendelkező, művelt szakemberek képzése volt, óra- és tanterve jól szolgálta ezt. Ennek az iskolatípusnak a megszüntetését később sajnálattal vettük tudomásul.
A technikumban végzett osztályok tanulóival általában 5 évenként találkozom, ennél gyakrabban – évente – az első középiskolai osztályommal. Mára már ők is elhagyták hetedik évtizedüket. Hivatásukat teljesítették: idővel a magyar kertészet vezető szakembereivé, a szakma kiválóságaivá váltak.
Miután Dr. Szentjóbi Szabó Tibor elfogadta pályázatomat, a Tóth Kálmán Gimnázium és Vízügyi Szakközépiskola tanára lettem. Vonzott, hogy ebben az iskolában szaktárgyaimat a gimnázium igényesebb óra- és tanterve szerint oktathatom. Várakozásomban nem csalódtam. Talán pedagógiai ismereteimmel, tapasztalataimmal én is adtam valamit az iskolának. Örültem, hogy Varga Györgyi gimnazista tanítványunk hozta el elsőként iskolájának, a városnak a Szép magyar beszéd Kazinczy-érmét.
1978-ban városunk legrégibb iskolájának igazgatója, Bálint László hívott meg intézetébe, a III. Béla Gimnáziumba. Éppen jókor, mert a Tóth Kálmán Gimnáziumban kilátásba helyezték a tagozat megszűnését. Két évtized után kerültem abba az iskolába, ahová egykor sikertelenül pályáztam. Az iskola épületét ismertem még diákkoromból, szellemiségével, célrendszerével azonban még ismerkednem kellett. Azt a megoldást választottam, hogy elolvastam az előző tanév jegyzőkönyveit. Bálint László – aki kivételesen művelt, tudatos iskolaformáló egyéniség volt – az intézet célját egy, a diákság érdekében felívelő pályán mozgó, a kor „parancsait” teljesítő, hatékony iskola megteremtésében és működtetésében határozta meg. Az oktató munka hatékonyságát elsősorban a tanulói (szülői) célok megvalósulásán mérte és értékelte, tehát a főiskolai, egyetemi felvételek alapján. Komoly elemzések, kritikák kíséretében mérlegelte e tekintetben a tanári teljesítményeket. A jobb eredmény érdekében tapintatos ösztönzéssel segítette elő a magasan művelt tanárok körül a szakmai műhelyek kialakulását. Számukra szinte teljes metodikai szabadságot adott, támogatta fejlesztő törekvéseiket, cserébe azonban eredményeket kívánt. Ugyanakkor féltő gonddal védte az intézet hagyományait, azokat – a nehéz külső körülmények ellenére is – erőt adó értéknek, sokszor mértéknek tekintette. Megtapasztaltam, hogy az iskolát átható alkotó légkörben diák és tanár egyaránt élményként élte meg, hogy a közös erőfeszítések nyomán gimnáziuma az ország tekintélyes középiskoláinak élvonalához tartozott.
Az iskola vezetői bíztak bennem: osztályfőnök, munkaközösség-vezető lettem, majd 1983-tól igazgatóhelyettes. A humán tárgyak oktatása, a nevelési kérdések, az osztályfőnöki tevékenység irányítása képezték főbb feladataimat. Szép és örömteli volt a munkám, mert – túlzás nélkül mondhatom – a környék legkiválóbb humán szakosai működtek akkor gimnáziumunkban. Inkább nekem kellett felnőnöm hozzájuk, mintsem fordítva. Akkori eredményeinkről, munkánkról szemléletes és maradandó képet adnak évkönyveink.
Ez években ismételten az oktatási reformok idejét éltük. Sok munkát adott a fakultatív tanítás bevezetése, metodikájának kidolgozása, s még ennél is többet a hatosztályos gimnázium létrehozása, tanterveinek kidolgozása. Komoly erőfeszítésre késztetett bennünket az is, hogy tanítványaink közül sokan az általunk oktatott szaktárgyakra alapozták életpályájukat. Úgy is mondhatnám, hogy a céljaik által leginkább motivált tanítványaim a gimnazisták voltak.
Megvallom azonban, hogy tanári tevékenységem legfőbb feladatának mindenkor azt tartottam, hogy a „tudás kincseinek” átadása mellett valós gondolati, érzelmi és erkölcsi értékek keresésére, befogadására és birtoklására ösztönözzem a tanulókat, hogy a tananyag, az irodalom segítségével is megmutassam nekik a hasznos és tartalmas élet feltételeit és lehetőségeit. Úgy véltem, ez a legtöbb és leginkább maradandó abból, amit az iskola útravalóul adhat.
– Az ország történetének is érdekes időszaka volt ez, a pártállamból a demokráciába való átmenet kora, benne a rendszerváltással. Hogy élte meg a tantestület a ’80-as, ’90-es éveket?
– A testületen belül nem voltak politikai jellegű ellentétek. Az iskola már említett célrendszere, az érte folytatott közös tevékenység, munka felülírta az ideológiai, politikai véleménykülönbségeket. Toleránsak voltunk egymás iránt. Feltételezem, hogy az iskola, a tanári kar, az igazgató kivívott tekintélye is hozzájárult ahhoz, hogy az intézet önállóságát hivatalos szervek is elismerték és tiszteletben tartották. A demokratikus jellegű változásokat, a pártállam lebontását általában fontosnak és szükségesnek ítéltük. A rendszerváltás nem rázta meg, főként nem rázta szét a testületet. Konfliktushelyzet akkor keletkezett, amikor fölmerült, hogy adjuk vissza az iskolát a ciszterci rendnek. Nekem ideológiai értelmemben nem volt semmi problémám ezzel, mégsem láttam rá lehetőséget, mert ha az átadás megtörténik, nem maradt volna Baján állami gimnázium. Úgy véltem, hogy ez a helyzet sértené a város polgárainak jogait. Kemény viták után a probléma megoldódott, mert végül a Zárda épületét kapta meg az egyház.
Történelemtanárként örömmel fogadtam, hogy végre kimondhatjuk az igazságot a XX. század elhallgatott vagy meghamisított tényeiről. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy ismét és hamar fölmerültek olyan törekvések, amelyek a történelemtanítást és a történelmi gondolkodást megint a politika szolgálatába kívánták állítani.
– Köztudott, hogy nagyon büszke vagy az osztályfőnöki tevékenységedre is. Mi a jó osztályfőnök titka?
– A pedagógiához véleményem szerint két dolog kell: józan paraszti ész (logika) és egy darab szív. A tanár, az osztályfőnök tudja beleélni magát a tanuló helyzetébe, tanúsítson együttérzést. Legyen kialakult erkölcsi, etikai normája, képviselje azt következetesen, hogy a növendék tudja, holnap is ez lesz a követelmény, amelyhez alkalmazkodva nem fog csalódni. Az az igazi, ha a pedagógiai gyakorlat mindennapi követelményeit az osztályfőnök és a tanulók közösen alakítják ki, így mindkét fél magáénak érezheti azokat. Az osztályfőnök ismerje fel a gyermek lelki problémáit, segítse azok megoldását tudása, élettapasztalata alapján, legyen tapintatos és titoktartó. Fontos feladata a tehetség felfedezése és kibontakoztatása, a tanulói életcél megvalósulásának segítése. Olyan közhangulatot, közvéleményt kell osztályában kialakítania, amely segíti a jobb teljesítmények megszületését. Ehhez kell a logika, amelyet magas műveltség, kialakult világlátás, erkölcsi, emberi tartás támogat.
– Mikor vagy a legbüszkébb egy-egy tanítványra?
– Leginkább akkor, ha a képességei szerint dolgozik és boldogul, ha olyan életet él, amelyben viszonylag kevés a konfliktus, ha boldognak látom. Ha azt bizonyítja, hogy tanításom és nevelői törekvésem magvai termékeny talajra hullottak.
– Hogyan élted meg a nyugdíjba vonulásodat?
– Különösebb megrázkódtatás nélkül. Megértettem, hogy mindennek megvan a maga ideje, így annak is, hogy átadjuk a helyünket a fiatalabbaknak. Stílusa volt annak, hogy az igazgatóval azonos időben, együtt adtuk át az intézet vezetését. Bíztunk abban, hogy nyomot hagyunk magunk után, ami munkánkban értékes volt, az követőkre talál. Ha hiányzott az iskola légköre, találkozni akartam kollégáimmal, bementem az intézetbe, s a szívélyes fogadtatás nyomán egy időre feltöltődtem. Ma már ritkábban tehetem ezt meg, ezért inkább a lelki postán küldöm nekik szeretetteljes és baráti üdvözletemet.
– Egy alkotó, írástudó ember aligha ülhet nyugdíjasként a babérjain… Mivel foglalkozol azóta?
– Lányom, fiam kérésére hozzáfogtam a családtörténet írásához. Sok száz óra ráment a kutatásra. Közben unokáim érettségiző, felvételező korba értek, segítettem őket a felkészülésben. Nagy örömünkre szépen teljesítettek. Ha manapság szóba kerülnek azok az idők, érdekes módon elsősorban az akkor folytatott nagy beszélgetéseinkre, a nagymama finom főztjére emlékeznek vissza. Néha még a tanultak is eszükbe jutnak. Amikor százéves lett a Bereczki Máté Szakiskola, segítettem az emlékkönyv szerkesztésében, megírtam az intézet történetét a szép jubileumi kiadványban. Ezek a feladatok, munkák kielégítették alkotói igényemet.
– Az egykori magyartanár miket szokott olvasni, melyek voltak a meghatározó olvasmányélményeid?
– Kétezer kötetes könyvtáram sok könyvét újraolvasom. Nem minden tetszik most azokból a szépirodalmi művekből, amelyeket régen nagyra becsültem. Számtalan tanulmányt olvastam a II. világháborúról. Szívesen látom a szülővárosomhoz, Bajához kötődő írásokat. Legutóbb Sebastian Haffner Egy német története c. regénye ragadott meg. Félelmetes mű, amely egy fiatal jogásszal történtek kapcsán meséli el, miképpen hálózza be az adagolt ideológia egy-egy kor társadalmát, egyéneit. Régebben sok szakfolyóiratot is olvastam, de már nem járatom őket. Kivéve a Bajai Honpolgárt.
Pongó Csilla – Mayer János
