Mayer János
Ami Budapesten bombasiker, nem biztos, hogy vidéken is az. Amin sokat nevetünk, egyáltalán nem biztos, hogy valójában vicces. Attól, hogy valami jól lát(tat)ja az igazságot, még egyeseknek sértő lehet. (A keserű valósággal egyébként sem jó szembenézni.) Amiben sokat trágárkodnak, egészében véve egyáltalán nem biztos, hogy közönséges. És attól, hogy valaminek a gondolata és megközelítése nem különösebben eredeti, még lehet izgalmas.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája láttán, amellyel a Bajai Fiatalok Színháza ismét merészet húzott. A darab budapesti színházakban két évtized óta nagy sikerrel fut, ugyanakkor a fővárosi néző egészen más szemszögből tekint a „vidéki” valóságra, és a benne kritikusan ábrázolt világot sokkal kevésbé érzi önmagára érvényesnek (így önfeledten kacag a dráma elidegenítő effektusain), mint az ebben élő falusi, kisvárosi ember. Pedig a szerző szándéka szerint valójában valószínűleg nem általában a vidéki embert, hanem az önsorsrontó provincializmust teszi kritika (és nevetség) tárgyává. De mivel ebben az 1990-es évek derekán, egy elképzelt faluban, Irgácson játszódó történetben egyetlen igazán pozitív szereplő sincsen (legfeljebb jobb sorsra érdemes figurák vannak), a vidéki néző könnyen érezheti magát „megtalálva”, érezheti sérelmesnek „az elit” (a pesti értelmiség) szempontjából bemutatott világot, és joggal mondhatja, hogy a magyar falu világa ennél sokkal színesebb és értékesebb. Ezen mit sem változtat az a tény, hogy egyébként a színpadon megjelenő falusi figurák (a helyi „csúcsvállakozó” kocsmáros, a félnótás focibolond, a totális alkoholizmusba süllyedt családapa, az egzisztenciáját és tekintélyét vesztett exrendőr, a kitörni vágyó, de helyzete fogságában tengődő fiatal lány) valós modelljeivel egyáltalán nem nehéz találkozni a mai magyar végeken. Persze az is igaz, hogy a pesti elit képviselőiről is az derül ki, hogy erkölcsileg maguk sem különbek az általuk némi fölényességgel szemlélt vidéknél; anyagiasságuk, felszínes érzelmi világuk legalább annyira visszataszító, mint a falusiak földhözragadt parlagiassága, szellemi szegénysége. Ez utóbbinak része a gyakran igen durva színpadi beszéd, ami egyes nézőknél talán kiverte a biztosítékot – itt azonban mindez a közeg ábrázolásának hiteles része, olykor a humor forrása, így valójában nincs értelme kifogásolni. Összeköti még a szereplőket az is, hogy mindenki máshová vágyik, mint ahol van, bár ábrándozásukat tettek nem követik.
A darab története és megközelítése számomra több rokonításra is lehetőséget ad. Bizonyos fokig eszembe juttatja Rideg Sándor Indul a bakterház c. művét, de Csehov számos darabját (Sirály, Cseresnyéskert, Három nővér), sőt kicsit távolabbról Arthur Phillips Budapesten játszódő Prága című regényét is. A Rideg-művel a vidéki világ fanyar humorral átszőtt ábrázolása köti össze (aki azt szerette, a Portugált is élvezni fogja), bár ez már egy sokat változott falusi környezet, amelyből a régi paraszti erények is eltűntek. Az orosz drámaíró műveiben hasonló módon „nem történik semmi” valamilyen sivár kilátástalanságban, és az ő darabjai éppúgy tele vannak „felesleges emberekkel”, ahogy itt a helyi közélet központjaként fungáló kocsma, és ezen az üres valóságon egy-egy végzetes tett (gyilkosság) sem változtat. Az amerikai író regényének pedig ugyanez az elvágyódás a kulcsmotívuma, az pedig mindegyikkel közös elem, hogy ezek elfojtásának legfőbb módja az alkohol, a közegből való kiemelkedéshez a szereplők zömének sem tehetsége, sem igazi lehetősége nincsen. Így a végére mindenkinek csak az ivás marad vigasznak, a világ pedig a maga megszokott útján halad tovább.
Ezt a keserűen humoros, egyszerre közönséges és mély, alpári és filozofikus világot rendkívül nehéz úgy ábrázolni, hogy ne csússzunk át öncélú ripacskodásba, és az ütős poénok és „beszólások” mellett a mondanivaló se sikkadjon el. Ottmár Attila (rendező és szereplő) és csapata nagyrészt ügyesen elkerülte ezeket a csapdákat, arról pedig igazán nem tehet, hogy (ha egyszerűsítve értelmezzük) napjaink a vidéki embert jogtalanul minősítő vitáiban az előadás akár érvként is szolgálhat. Mert a megvalósítás kellőképpen látványos, a díszletek egyes elemei (a kocsmabelső, a céllövölde) és az egyébként szörnyűséges lakodalmas zene egészen hitelesen teremtik meg ezt az ezredfordulós vidéki miliőt, ahol egészen apró részletekbe menően sikerült korjellemző eszközöket csatasorba állítani.(A szöveg egy része is annyi aktuális utalást tartalmaz, hogy kérdéses, a fiatalabb nézők megértik-e.)
A szereplők többsége egészen magas színvonalon hozza a valamilyen szempontból lecsúszott, de egymástól mégis karakteresen különböző figurákat, amelyek mind egy-egy archetípust testesítenek meg. Mivel némelyikük többet gesztikulál, mint beszél, így a mozgásoknak, testtartásoknak is kiemelt szerepe van, s ha ezt jól csináljuk, akkor egy-egy epizódszerepből is sokat ki lehet hozni, mint azt Andrasics Márkó tette Sátánt játszva. A leginkább emlékezetes alakítás ezúttal azonban Göbl Gabrielláé (Jucika) és a rendező Ottmár Attiláé (Csipesz). Előbbi a szeretetlen, esetlen, emiatt korán megkeseredett és közönséges asszony szerepében kénytelen esni-kelni, ingerültség és talmi báj között egyensúlyozni, és a máskor végzet asszonyát is megformáló szereplő képes egy idejekorán megcsunyult nőt is megjeleníteni. Utóbbi a normalitás és fogyatékosság határán mozgó, kissé flúgos, nagydumás, de valahol szerethető figuráját főleg beszédstílusával és hanghordozásával teremti meg, ami önmagában is a humor forrása – és szerencsére nem játssza túl. A vidékre lecsöppent pesti vagány értelmiségi „esszéista”, Bece szerepére Nagy Botond még nem tűnik elég érettnek (bár a korábbiakhoz képest színpadi beszéde sokat erősödött), és ezért nehezen is tűnik hihetőnek, hogy mivel képes elcsavarni a nála – a valóságban legalábbis – vagy évtizeddel idősebb Masni (Gáspár-Sipos Katalin) fejét. Pedig utóbbi igazi csehovi hősnőt formált a kocsmáros szerény képességű, de jó szándékú lányából, aki néhány pillanatig talán képes elhitetni magával, hogy esélye lehet a boldogságra az egzotikumot kereső világfi oldalán. Más kérdés, hogy talán Becéé a legnehezebb szerep a darabban, hiszen a többieknek alapvetően egyfélének kell lennie, míg az önmagát és másokat is félrevezető, az álmok és a realitás között ingadozó fiatalembernek több színeváltozást kell(ene) produkálnia, olykor egy jeleneten belül is. Ez részleteiben megvolt, egészében nem. Megbízható, erős alakítás Balázsevits Tamásé (Kocsmáros) és Földes Péteré (Retek), akinek ismét sikerült egy agresszív, az indulatai által vezérelt figurát találni. Ám jó pillanatai szinte mindegyik közreműködőnek vannak, és jól látszik, hogy rengeteg munka fekszik a színpadi akciók kidolgozásában is.
Mindent összevetve elég megosztó darab a Portugál, és a sikerre és a fanyalgásra is bőven lehet okot találni. Megnézni azonban mindenképp érdemes volt, mert a jellem- és helyzetkomikum olyan tárházát nyújtja több mint két órán át, amilyennel az utóbbi időben bajai társulatok előadásaiban nem nagyon találkoztunk. Hogy a sugallt társadalomképet (mert azért ebben a kis falusi világban valahol egész társadalmunk is benne rejtőzik) kicsit élesnek érezzük, arra akár azt is mondhatjuk: ha nem tetszik a képed, nem biztos, hogy a tükör a hibás. (Egressy Zoltán: Portugál. Tragikomédia két felvonásban. Bajai Fiatalok Színháza, 2018. április 19. Rendezte: Ottmár Attila)
