Búcsú Bernschütz Sándortól

2018. április 8-án, 82 éves korában elhunyt Bernschütz Sándor, a Sükösdi Általános Iskola, a Bereczki Máté Szakközépiskola, a Tóth Kálmán Gimnázium és Szakközépiskola, majd a III. Béla Gimnázium nyugalmazott pedagógusa, a gimnázium korábbi igazgatóhelyettese. Az elhunyt kiváló tanár lapunknak is gyakori szerzője volt, alapos kutatómunkáját egykori munkahelyeinek emlékkönyvei és egy családtörténeti összefoglalás, valamint számos tanulmány őrzi. Szerkesztőségünk őszinte részvétét fejezi ki a gyászoló családnak. Az alábbiakban főszerkesztőnknek (aki Bernschütz tanár úr tanítványa volt) az április 18-i gyászszertartáson elhangzott beszédét szerkesztett változatban közöljük.

Mayer János

Két évvel ezelőtt, amikor Bernschütz Sándor 80. születésnapját kollégák és családtagok szűk körében ünnepeltük, egy tétova gondolatkísérlettel számos érdemének felsorolása helyett megpróbáltam felsorolni, melyik az a 10 ismeret, amely minden valahai Bernschütz-tanítvány számára magától értetődőnek számít, és amelyek minden tényszerű méltatásnál és eredményfelsorolásnál többet mondanak el a tanárról és az emberről. Az akkori kedélyes hangulat mára gyászos szomorúsággá változott, most – amikor az egykori tanítványok és kollégák nevében búcsúzom – mégis először akkori szavaimat idézem, hiszen valóságtartalmuk azóta mit sem változott.

1. Ha valaki járt Sanyi bácsi óráján, az pontosan tudja, hogy a „Bernschütz-balta” a régi Baján olyan megbízható márkaminőséget képviselt, amilyet az államosított ipar sosem volt képes produkálni;

2. Egészen biztosan megtanulta, hogy Közép-Európa (és miután másfelé nem nagyon éltek, az egész világ) legnagyobb szarmata temetője Baja közelében található, és aki feltárta, iskolánk egykori diákja volt;

3. Számára nem lehet kérdéses, hogy a történelem segédtudományai (a címertan, az oklevéltan, a zászlótan stb.) akkor is nagyon fontosak, ha ezeket a felvételin senki sem kérdezi – főleg, hogy a terület egyik legnagyobb hazai szaktekintélye iskolánk egykori diákja volt;

4. Biztosan tudja azt, hogy „korunk művészi portréját csak akkor sikerülhet megalkotni, ha kiművelt emberfők sokasága kíséri figyelemmel a művészek erőfeszítéseit, mentesíti őket az alkotómunka legkínzóbb rémétől: a magukra utaltság korlátlan szabadságától”, és lehet, hogy írtak már modernebb műveket is a régi korok művészetéről az imént idézett Artner Tivadarénál, de gyakrabban emlegetettet soha (pedig ő nem volt iskolánk diákja);

5. Régen tudja, hogy indiánnak lenni nem származás, hanem erkölcs kérdése, s aki egyszer „a mohikánok törzsének” tagja lett, egy életen át az is marad, s öntudatos környezetbarátként – ha már musztángok hátán nem érkezhet – csakis kerékpáron érdemes közlekedni;

6. Alighanem hallott róla, hogy Baja környékén (és máshol) a kutyaneveket nem véletlenszerűen, hanem nagyon is követhető logikai rend alapján adták a házi kedvenceknek; azt is tudja, hogy egy valamirevaló történésznek városi gyermekként is illik tisztában lennie az eke részeivel;

7. Megtapasztalta, hogy a tanár nemcsak tudásával, hanem megjelenésével, beszédmodorával is tekintélyt sugároz, és akármilyen beszédmódot akkor sem enged meg magának, ha történetesen a csibész diákok alaposan felbosszantották, s hogy az oktatásban az ész mellett szívre is szükség van;

8. Tanára példájából látta, hogy nem a diploma, hanem a folyamatos önművelés és alkotó tevékenység teszi az értelmiségit, akinek a saját szakterületének eredményeit mindvégig figyelnie illik könyvek, folyóiratok olvasásával, és erre neveli tanítványait is;

9. Hogy a tanárnak nem az állandó méltatlankodás, permanens elégedetlenkedés, hanem a tudás kincseinek átadása mellett az érzelmi és erkölcsi értékek, izgalmas gondolatok ébresztése a fő feladata; a vezető pedig úgy is tud kritikát mondani kollégáiról, hogy egyetlen rossz szó sem hagyja el a száját;

10. Pontosan tudja, hogy a helyi kötődésnél talán semmi sem fontosabb, s hogy érdemes büszkének lenni arra, hová tartozunk, és milyen jeles személyiségeket adtunk a világnak és a magyarságnak.

Most, amikor egy nagy pedagógus generáció egyik utolsó mohikánja az örök vadászmezőkre távozott, két évvel ezelőtti szavaimat kiegészítem néhány olyan gondolattal, amelyek az akkori vidám percekhez kevésbé illettek volna, de fontos, hogy ne feledkezzünk meg róluk.

Amikor diákjaim számára Csokonai azon sorait tanítom, hogy „ember és polgár leszek”, bevallom, a legtöbbször Sanyi bácsi jut eszembe róla. Mai megvadult világunkban szinte kuriózumnak számít az az emberi szelídség, amellyel Bernschütz tanár úr tanítványairól, kollégáiról beszélt, és azokat is megpróbálta megérteni, akik fájdalmat okoztak neki vagy visszaéltek a bizalmával. Nem csak szavakban vallotta, hogy a pedagógiához két dolog kell: józan paraszti ész és egy darab szív. A polgárság esetében pedig egyáltalán nem csak társadalmi réteghez, hanem magatartásformákhoz, attitűdökhöz való ragaszkodást jelentett – s mindezt (nagyrészt) egy olyan korszakban tette, amikor a polgári értékrend nem példaértékűnek, hanem a történelem szemétdombjára száműzni kívánt, „túlhaladott” szemléletnek számított. Ahogy Esterházy Péter, úgy – tőle függetlenül bár, de – Sanyi bácsi is úgy tartotta, hogy egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. Ez nála nem semiképp nem értelmiségi gőg, hanem olyan fokú morális-szellemi igényesség volt, amelynek a tanári pályán alapfeltételnek kellene lennie, legyen bár szó külső megjelenésről, beszédstílusról vagy épp nyilvános véleményalkotásról. Azon ritka publikáló értelmiségiek közé tartozott, akiknek írásai szinte semmiféle szöveggondozást nem igényeltek: leírt, veretes szavainak súlya és mélysége és a „vájtfülűek” számára jól érthető szimbolikája volt. Kivételes műveltségű bölcsész és tanár volt, és olyan vezető, aki nyilvánosan sohasem önmagát, hanem kiváló kollégáit és sikeres diákjait dicsérte.

Ha akarnám, sem tudnám felsorolni mindazt, amit tanultam tőle azalatt az idő alatt, amíg diákja lehettem. Annyit talán elmondhatok, hogy ebben nem is a megszerzett történelmi ismereteket érzem a leglényegesebbnek, pedig abból is sokat szereztünk általa. Sokkal inkább viselkedési normákban, bizonyos helyzetek kezelésében, empátiában, igényességben kaptunk tőle valamit, amiről ugyan nem szereztünk osztályzatokat, mégis valószínűleg egyéniségünk részévé vált, és a saját tanári pályánkon egyfajta igazodási ponttá vált. Meglehet, ebben a mai, az egyéni érdekeket, az anyagi jólétet, a gyors sikert minden más elé helyező világban a Bernschütz tanár úr (később Sanyi bácsi) által következetesen képviselt értékek idejétmúltnak tűnhetnek. Én mégis azt hiszem, hogy a büszke lokálpatriotizmus, a kritikus szellemi igényesség, a pedagógusi hivatástudat, a szilárd erkölcsi normák következetes betartása nem egy elfeledett múlt attribútumai, hanem éppen ellenkezőleg: az értelmes jövő zálogai lehetnek. Mindezekért hálával és köszönettel tartozunk neki.
Minden ember halálával egy világ pusztul el, a távozó egyénisége, mosolya, simogatása soha semmivel nem pótolható. Ám egy családapa, nagypapa, egy jó pedagógus soha nem tűnhet el teljesen, mert maradandó nyomot hagyott bennünk az emlékek és az átplántált értékek által. Így bár nem zsűrizhetünk együtt többé együtt Sanyi bácsival, többet nem élvezhetjük hallatlanul érdekes és izgalmas elbeszéléseit, mégis mindig itt lesz velünk, és tovább él bennünk. Nyugodjék békében!