2018. április 21-én elhunyt Makk Ferenc történész, egyetemi tanár. Júniusi számunkban két megemlékezést olvashattak róla. A következőkben Almási Tibornak, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Segédtudományok Tanszék vezetőjének (e poszton Makk Ferenc utódjának) a június 1-i temetésen elhangzott beszédét közöljük.
Makk Ferenc emlékére (1940–2018)
Búcsúzni nehéz.
Különösen nehéz búcsút venni olyan embertől, aki létével hosszú ideje számos tekintetben a biztos pontot jelentette számunkra. Akinek mindig számíthattunk megértésére, türelmére, tanácsára és bölcsességére. Aki tudásával, nyugalmával, derűjével magabiztosságot sugárzott felénk, és akit mindezért mindig erősnek gondoltunk. Erősebbnek magunknál, ezért osztottuk meg bátran gondjainkat vele. Megszoktuk, hogy megértően igyekszik átsegíteni bennünket nehézségeinken, hozzászoktunk, hogy bizalommal ráhagyatkozhatunk. Nehéz búcsúzni attól, aki cserben soha senkit nem hagyott. Aki erősnek látszott, aki biztos tudású volt, csalhatatlan emlékezetű, belátó, okos és minden helyzetben gyorsan eligazodó. Nehéz búcsúzni attól, akit elveszítve magunkat érezzük elveszettnek.
2018. április 21-én mély döbbenetet és bénító megrendültséget kiváltó hír futott végig a középkortörténettel foglalkozó szaktudósok táborán: Makk Ferenc professzor a reggeli órákban betegágyán örökre eltávozott körünkből. Hónapok óta láttuk, hogy gyengélkedik, azután hetekig nem találkoztunk vele. Eközben arról szóltak értesüléseink, hogy kórházi gondozás alatt áll, és ettől remélhetjük felerősödését. Ám telefonon egyre nehezebben lehetett elérni, ha pedig sikerült is, szomorú tapasztalatként kellett elkönyvelnünk hangja gyengülését és erejének sorvadozását. Mindazonáltal régről ismerve alkatának élénkségét, tevékeny személyiségét és fáradhatatlanul eleven ügybuzgalmát, környezetében mélyen élt annak hite, hogy hamarosan ismét talpra áll, és megannyi dologban majd újra együtt munkálkodhatunk. Megszoktuk Szegeden, hogy Makk Ferenc élete egyet jelent az egyetemmel és a középkortudománnyal, így nemigen számoltunk vele, hogy bármi képes lehet felszámolni ezt az összeforrottságot. Ezért ért felkészületlenül és letaglózó erővel a halálhír mindenkit körünkben. Elvesztéséről értesülve azonnal emlékek sokasága tolult fel bennem, köztük a derűs boldogságban megélt nagy születésnapi ünnepeké, ahol kétszer is megadatott számomra, hogy laudációban foglaljam össze, mit is jelent nekünk Makk Ferenc személye, és hogy milyen ember is ő. Most viszont a negyven évi közeli ismeretség, a tanítványi és munkatársi viszony, majd a hovatovább bizalmas baráti kapcsolat azt rendeli elháríthatatlan kötelezettségemmé – akármilyen súllyal nyomaszt is a feladat terhe –, hogy immár lezárt múlt visszatekintésében idézzem magunk elé közkedvelt alakját és életpályáját, és arról beszéljek, milyen ember is volt Makk Ferenc, mit is jelentett számunkra, és mit is adott ő nekünk. Közben sokunkban megelevenedik a kép, és belül látjuk magunk előtt energikus mozgását, jellegzetes mozdulatait, sokat látott gesztusait, és halljuk hangját, ahogy mindig szigorúan betartott udvarias viselkedési formák között választékos szavakkal társalogni szokott velünk.
Baján született 1940. december 1-jén. Nehéz történelmi években, szerény életviszonyok között élő munkáscsaládban cseperedett fel. A felnevelkedése során kapott áldozatos és odafigyelő gondoskodásra egész élete során szeretettel és nagy hálaérzettel emlékezett vissza. Szüleiről – különösen édesanyjáról –, valamint húgairól mindig érzelem teli erős ragaszkodással beszélt. A rendezett családi kapcsolatok alapvető értéket képviseltek szemében. Kötődése szülővárosához és ottani iskoláihoz ugyancsak mindvégig eleven maradt. Különösen a ciszterci múlttal rendelkező III. Béla Gimnáziumban töltött éveit tekintette szellemi épülése alakulásában meghatározónak, ahol az ötvenes évek nehéz viszonyai közepette is kiváló tanári kar tett eleget magas szinten feladatainak. Szellemének formálódásában meghatározó szerepe volt sokat és hálával emlegetett történelemtanárának, Gergely Ferencnek. Egész életében számon tartotta bajai iskolatársait, pályatársait és mindazokat, akikkel fiatalságuk közös alma matere összekötötte őt. 1959-ben Szegedre került egyetemre, ahol bölcsészhallgatóként először történelem és magyar szakon folytatott tanulmányokat, majd röviddel utóbb szakmódosítással a történelem mellé a latin és az ógörög szakokat vette fel. Bár évtizedek múltán többször keserűen emlékezett meg az akkori történészképzés torz szemléletéről és alacsony szakmai színvonaláról, képzése idején mégis későbbi sorsát alapvetően formáló fontos impulzusok érték. A korszak kiváló ókortudósai közül Hahn István és különösen Szádeczky-Kardoss Samu gyakoroltak rá nagy hatást. Utóbbit mindvégig mesterének, első mentorának és számos vonatkozásban példaképének tekintette. A Szádeczky-féle szellemi hagyaték elevenen tartását, ápolását és megbecsülését folyamatosan feladatának tartotta. Egyetemi évei másik meghatározó mozzanata annak a legendás és sírig tartó barátságnak a megkovácsolódása volt, amely személyét Kristó Gyulával, a magyar medievisztika meghatározó jelentőségű tudósával összekötötte. Évtizedeken át alkotótársakként, műhely- és iskolateremtő szövetségesekként, megannyi szellemi vállalkozás, projekt, sorozat, műhely és kutatócsoport közös elindítójaként, kivitelezőjeként és gondozójaként működtek együtt.
Végzését követően egyéves középiskolai tanárkodás után 1966-ban került vissza az egyetemre, ahol azután 52 éven át tevékenykedett. Pályája első szakaszában egészen 1983-ig Szádeczky-Kardoss Samu irányítása alatt dolgozott a Klasszika-filológiai Tanszéken. Latint és ógörögöt tanított, részt vett a történészek latin oktatásában, és antik történeti szövegek feldolgozásával is foglalatoskodott. A klasszikus ókori kultúra mély ismerete nagyban formálta személyiségét; a dolgok jó elrendezettségének ideája, a harmóniára törekvés eszméje minden tevékenységében kitapinthatóan felismerhető. A klasszikus nyelvek grammatikai rendjének ereje észrevehetően átsütött gondolkodásmódja fegyelmezettségén, tanári tudásátadása szigorú didaktikai felépítettségén. Kutatómunkájában ugyanakkor – nyilvánvalóan a Kristó Gyulához fűződő barátságából és munkakapcsolatából eredően – már nagyon korán megjelent, és mind jelentékenyebb részt képviselt a középkori magyar történelem forrásainak tanulmányozása és kérdéseinek kutatása. Az 1970-es évek elején Kristó Gyula és Szegfű László mellett részese volt az Árpád-kori helynevek adattárszerű feldolgozásának, majd pedig a forrásnyelvek terén szerzett kitűnő felkészültségének köszönhetően neve hamarosan a 12. századi magyar história elsőrangú és megkerülhetetlen specialistájaként vált ismertté. Minthogy ezen időszakra vonatkozólag képviselik a legnagyobb súlyt a bizánci források, görögtudása itt kamatozott a leginkább. Kutatásai jóvoltából az addig a magyar történelem legszíntelenebb és legjellegtelenebb századaként kezelt 12. század világa sok elemében árnyalt és magvas tartalommal kitöltődő, a korabeli középkori Európa hatalmi rendszerébe pontosan beillesztett, önálló érdekeket követő és érvényesítő, életteli alakzatként elevenedett meg, amely eredmény Makk Ferenc történetírói munkásságának alighanem a legmaradandóbb részét jelenti. Kandidátusi tudományos fokozatát a 12. századi magyar és bizánci kapcsolattörténet összegző feldolgozásával 1978-ban szerezte meg. A korszakra vonatkozó könyvei – köztük angol nyelven közreadott kötete –, valamint az idekapcsolódó részkérdéseket taglaló tanulmányai sokat idézett alkotások szerte a világban, és valószínűleg még hosszú ideig azok is maradnak.
Tizenhét év után az 1980-as évek elején elhagyta a Klasszika-filológiai Tanszéket, s Kristó Gyulától átvette a történeti segédtudományi munkacsoport irányítását, amelyet 1984-ben önálló tanszékké szervezett. Innentől kezdve szerepe az egyetemen a történészképzéshez kapcsolódott, és oroszlánrészt vállalt a középkor-tudományi oktatás felfuttatásában. Kristó Gyulával való együttműködésük révén néhány éven belül a hazai középkorkutatás elismert, nagyfontosságú műhelye és iskolája formálódott ki Szegeden. Ennek kialakuló keretei között korszakos alkotások, kézikönyvek, tudományos sorozatokat kitöltő kötetek sokasága született meg, legyen elég itt csak a Korai magyar történeti lexikonra, az Anjou-kori oklevéltár sorozatára, továbbá a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár köteteire utalni. Új tanszéke számos friss kihívás elé állította. Korábban önálló tárgyakként Szegeden nem tanított kurzusok sorát vezette be, amelyek tematikáját a tőle megszokott igényességgel és alapossággal jobbára maga dolgozta ki. Olvasottsága, sokoldalú műveltsége, szakmai kíváncsisága, cselekvőereje, illetve nagy teherbírása egyaránt alkalmassá tették a folyamatos szellemi megújulásra. Az általa kidolgozott Bevezetés a történettudományba kurzus tartalma a teoretikus kérdések iránti érzékéről és fogékonyságáról árulkodik, de rövid idő alatt nagy mélységig beleásta magát a közgyűjteményi ismeretek világába is. Kiváló áttekintő és rendszerező képessége jóvoltából – egyszersmind elméleti érzékenységnek is tanúbizonyságát adva – oktatási palettáján új színként tűnt fel a Forrástani ismeretek címet viselő kurzusa. Kínosan ügyelt arra, hogy ezen általános bevezető tárgyai kapcsán ne érhesse a középkor iránti egyoldalú súlyozás vádja, ezért példáit, fő tematikai elemeit, kiadott szemelvényeit és szakirodalmát nagyon sokszor új- és legújabb-kori történeti problematikára alapozta. Fentieken kívül rendszeresen nagyelőadásokat tartott a történeti segédtudományok tárgykörében, de tanított bizantinológiát, és vezetett paleográfiai, illetve forráselemzési gyakorlatokat. Jó gazdaként ugyancsak nagy gondot fordított az általa 21 éven át irányított segédtudományi tanszékhez kötődő további részdiszciplínák oktatásának felügyeletére, legyen szó akár szakmetodikáról, művészettörténetről vagy éppen történeti informatikáról. Tanszéke fontos otthonát jelentette a középkortudomány utánpótlásáról gondoskodó, két évtizeden át fél szakként működtetett medievisztikai képzésnek, akárcsak az országban elsőként elindult középkor-tudományi doktori programnak. Utóbbinak tizenkét éven keresztül volt vezetője 2000-től kezdődően. Nagyra értékelte a tehetséges fiatalokat. Szakmai kibontakozásukat önzetlenül pártfogolta, és többük pályakezdését ugyancsak elősegítette nem csak a szegedi egyetemen, hanem más magyar felsőoktatási intézményekben és kutatóhelyeken is.
Tanári munkája fontos feladatát látta abban, hogy formálja növendékei szemléletét. A történész mesterségre oktatás jegyében alapelvekként véste minden hallgatója emlékezetébe a fons, a skepsis és a lex – azaz a forrás, a kétely és a törvény – hármasságának fontosságát. S bár a tanított ismeretanyag prezentálásában soha nem engedett teret felületességnek, mondhatni mindig elvágólagos rendben tálalta a dolgokat, belül azonban erősen dolgozott benne a skepsis, s folyamatosan pontosította, bővítette és átalakította tananyagát, hogy erősebbé, szilárdabbá és kikezdhetetlenebbé tegye tanításait. Óravázlatai rendkívül precízen kidolgozottak voltak, s az évek során a lapszélen feltüntetett mellékjelekhez kötve a hátlapokon állandóan bővültek az átadandó kiegészítő információk. Ódzkodva az improvizációtól, soha nem vállalkozott rögtönzésekre. Előre elgondolt, felépített és elrendezett közlések rendszerében igyekezett átadni tudását. Egy beszélgetésünk alkalmával arra utalt, hogy tanított alapelvei hármasságát voltaképpen indokolt lenne kiegészíteni egy negyedik elemmel, nevezetesen a történész munkájának felelősségével. S bár tudtommal később sem borította fel az alapelvek hármasságát, a lehetséges negyedik elem azonban arra vall, hogy a múltkutatás gyakorlásának technikai dimenziói mellett gondolkodásában nagyon is számolt az etikai dimenzió érvényességével.
Makk Ferenc szakmai munkásságában az 1980-as évektől elsőrendűvé lett a magyar középkor kutatása. Akadémiai doktori címét a 10–12. századi magyar külpolitikát összefoglaló értekezésének megvédésével 1990-ben szerezte, amelynek nyomán 1992-ben kapott egyetemi tanári kinevezést. Pályája utolsó két évtizedében érdeklődése jelentős részben a korai magyar történelem kérdései felé fordult, amit oktatói palettáján Az Uráltól a Kárpátokig, valamint a Turulmadártól a kettős keresztig címmel rendszeresen meghirdetett, s mindig nagy kedvvel vitt előadássorozatai jeleztek. Forrásismeretének, kivételesen megbízható latin és görög tudásának, továbbá sokoldalú felkészültségének köszönhetően a történész szakma egyre inkább a magyar őstörténet elfogadott, nagy tekintélyű szakértőjét tisztelte személyében, akinek véleménye rendre hangot kapott mind a korai magyar történelem kérdései körül támadt vitákban, mind pedig az ilyen tárgyú tudományos fokozatszerzési eljárásokban.
Makk Ferenc kitűnő szervező és fáradhatatlan közéleti ember volt. Szerepet vállalt az egyetemen dékánhelyettesként, tudományos bizottságok elnökeként, kutatócsoportok irányítójaként, kulturális egyesületi vezetőként, kuratóriumok elnökeként, szerkesztőbizottságok tagjaként, így huzamos időn át a Századok folyóiratnál is. Országos testületekben is rendszeresen teljesített feladatokat, amelyek közül kiemelkedő volt elnöki működése a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottsága élén 2008 és 2011 között. Ezen tisztét is közmegelégedésre a tőle megszokott megbízhatósággal teljesítette. Kristó Gyula halála után számos területen felvállalta közös munkájuk eredményeinek továbbvitelét, ami messze nem újabb pozíciók szerzését jelentette számára, hanem sokkal inkább erejét súlyosan próbára tevő és kimerítő feladatellátást. Nem pihent meg sem a 65., sem a 70. életévét elérve. Bár nyugdíjba vonult, professor emeritusként igyekezett változatlan intenzitással megfelelni sokrétű tudományos, egyetemi és közéleti teendőinek. Érdeklődése nem lanyhult sem szakmájának új kutatási eredményei, sem az egyetemi élet történései iránt. Egykori tanítványai, doktorandusz hallgatói, illetve volt kollégái és pályatársai sorával tartott fenn mindvégig élénk személyes kapcsolatokat. Utolsó éveiben betegségek tépázták egészségét, és szeretett felesége halálával súlyos személyes veszteség apasztotta életerejét.
Könnyen megnyíló, jóindulatú és bizalmat sugárzó személyiségéből eredően Makk Ferencet széles körben kedvelték az egyetemi és a tudományos világban egyaránt. Bár alapos, kritikus és őszinte ítész volt, soha nem adott okot arra, hogy tartsanak vagy féljenek tőle. Korrektsége és egyszerű tárgyilagossága okán könnyű volt jó emberi viszonyt fenntartani vele. Mentes volt a kérkedéstől, nem szerette a tekintélyelvűséget, természetétől fogva idegenkedett minden hiú és nagyképű hivalkodástól. S noha mindig kész volt határozottan kiállni véleménye és hittel vallott igaza mellett, ezzel együtt soha nem esett nehezére elismeréssel adózni mások teljesítménye és eredményei előtt. Munkássága és életműve a magyar középkortudomány megbecsülendő és maradandó értéke. Hitem szerint mindazok, akik előtt Makk Ferenc szakmai teljesítménye, helytállása és tisztessége példaként áll, sokáig fogják kegylettel őrizni és ápolni nagyra becsült és szeretett alakjának emlékét.
Mielőtt pedig a fájdalmas legvégső búcsúzó szavakat kimondanám, fel kell idéznem egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésünk mély hallgatásba torkollott, nyitva maradt kérdésnél a válasz kimondása előtt megszakadó pillanatát. Autóban ültünk, és indultunk volna haza. Rám nézett és azt mondta, ne indulj még, beszélgessünk előbb egy kicsit! De nem beszélgettünk, hanem csak Ő beszélt. Kibeszélte nekem a lelkére akkor ránehezült legnagyobb terhet, szeretett feleségének, Julikának a halálát, és utolsó találkozásaikat. Feltett ott egy közöttük elhangzott kérdést, a végső számvetés helyzetébe került vívódó lélek utolsó, megválaszolhatatlan kérdését, ami így hangzott: „Julika, biztos, hogy mindent jól csináltunk?” Ezután telepedett ránk a csend, az érzékelhetetlenül hosszú ideig tartó, mély és vak csend, amely helyzet és kérdés azóta is nagyon sokszor fel-felötlik bennem. Miért nem mondtam semmit? Miért nem válaszoltam? Mert mindkettejük ismeretében, jóravalóságuk, tisztességük, szorgalmuk és egymás iránti szeretetük biztos tudatában, amolyan visszaigazoló, lélekmegnyugtató válaszként, a hétköznapi lét szintjén természetesen az igennek kellett volna megerősítést kapnia. Ám ott és akkor, abban a nagy csendben a hétköznapi lét dolgainál sokkal többről szólt a kérdés; az az emberi létezés, avagy a múlandóság megválaszolhatatlan és felfejthetetlen alapdimenziói körül forgott. Arról, hogy jövünk valahonnan és megyünk valami felé, de legyünk is bármekkora tudás birtokosai, a kezdetre és a végre semmi tudásunk nincs, a múló időnek történészként is csak szemlélői, de nem urai vagyunk, és abban utólag már egyetlen dolgon sem változtathatunk. De hogy itt az utolsó pillanatban, Tőled búcsúzva életpályád felidézése kapcsán, szellemed és jellemed ismeretében megpróbáljak hétköznapi emberként válaszolni a lezáratlan kérdésre, azt kell mondanom: igen, azt hiszem biztos, hogy mindent jól csináltatok. Ember sorsunk törékenysége kapcsán pedig hadd búcsúzzak Tőled Zrínyi Miklós erre vonatkozó, a létdimenzió felülírhatatlan határait profánul egyszerű képekbe öntő verssoraival:
„Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Órám tisztességes, csak légyen utolsó,
Akár farkas emésszen meg, akár holló,
Mindenütt felyül ég, s a’ föld lészen alsó.”
Búcsúzunk Tőled; nyugodj békében mindörökké!
