„Úton vagyok a szabadság felé”
Születésnapi beszélgetés a hatvan éves Dankó Józseffel

Sándor Boglárka

Több mint négyszázan gyűltek össze február 16-án, szombaton este a Turisztikai Központban. Ekkora tömeget talán még sosem látott az intézmény, ráadásul az ünneplők nem is esküvő, hanem egy zenész születésnapja okán jöttek össze. Dankó József zongoratanár február 13-án ünnepelte 60. születésnapját, a jubileum alkalmából pedig koncerttel egybekötött bulira várt mindenkit szeretettel és sok-sok zenész-társsal együtt, bár maga sem számított arra, hogy ennyien elfogadják az invitálást, és ilyen mértékű szeretettel árasztják el. Mi is megragadtuk az alkalmat egy születésnapi beszélgetésre, amelyben szó esett zenészlétről, tanításról, tanítványokról és a művész szabadságáról.

– Egyetlen dolog vezérelt a pályámon: hogy sose fásuljak bele a munkába! Baján 1984-ben kezdtem tanítani, azóta folyamatosan itt vagyok. Több intézményben is megfordultam az évek során, de az alapintézményem mindig a Liszt Ferenc Zeneiskola volt. Már akkor, amikor bekerültem a tantestületbe, és megismertem a kollégákat – fiatalokat és idősebbeket -, megfogalmazódott bennem a szándék, hogy jó lenne ezt a pályát valahogy úgy végigvinni, hogy a végére ne fáradjak és fásuljak bele, kerüljem el a kiégést. Nyilván, bárki bármilyen szakmában tevékenykedik 30-40 évig, az óhatatlanul belefárad, kivétel nélkül. A zenésztársadalom is küzd ezzel a problémával, holott szerintem egy kívülálló ezt nem is gondolná, hiszen annyira változatosnak és nyitottnak tűnhet a mi szakmánk. Mégis azt látom, hogy a zenetanításba, a zenekari munkába is bele tudnak fáradni az emberek. Amikor pályakezdőként szembe-sültem ezzel, fiatalos hévvel a tarsolyomban úgy gondoltam: én nem szeretnék idáig jutni. Nem tudom, hogy ennek a tudatos döntésnek volt-e, van-e köze hozzá, de valóban nem jutottam el oda.

– Akkor valamit nagyon tudhatsz!

– Nem tudom a nyitját. Szerintem ez személyfüggő, nincs rá semmilyen törvényszerűség. Úgy érzem, még mindig elég nyitott vagyok ebben a szakmában, nem fáradtam bele, nem érzem nyűgnek vagy tehernek a tanítást sem, és talán ez az, amit érez a környezetem. Ehhez kapcsolódik szerintem az elmúlt, születésnapi időszakom is: a felém áradó visszajelzések a koncerten és már előtte is, a tantestületi értekezleten, mind a szeretetet bizonyítékai. Hatalmas meglepetések értek. Az ember éli a hét-köznapjait, ahogyan tudja, ahogyan a saját belső személyisége diktálja, és nem hiszem, hogy ezzel nap mint nap elszámolunk. Sok mindent átgondolunk, de nem értékeljük ön-magunkat, a teljesítményünket napi szinten. Nagy szeretettel és elismeréssel szembesültem: nagyon jólesett, de teljesen váratlanul ért. Február 13-án volt a születésnapom, és a tantestület végül éppen erre a napra hirdette meg az értekezletet, mint kiderült: szándékosan, csak én nem tudtam róla, hogy napirendi pont leszek. Nagy meglepetés volt, mert Pethő Attila intézményvezető elkezdett beszélni, és nagyon szépeket mondott, de el kellett telnie néhány pillanatnak, mire rájöttem, hogy rólam van szó. Nagyon elismerő mondatokat kaptam.

– Mióta vagy a pályán?

– Bajára 84-ben kerültem, de már előtte is dolgoztam: ez lassan megközelíti a negyven évet.

– Mióta van benne a családodban a zene?

– A megelőző generációkról nem tudok, de szüleim és nagyszüleim, akik között fel-nőttem, mind zenéltek. Legalább is a férfiak mind, a nők azonban nem. Abban az időszakban a nők nem jutottak tanulási lehetőséghez, a fiúkat kellett képezni, szakmát adni a kezükbe, hogy később el tudják majd tartani a családjukat. Ennek volt gyakorlati jelentősége. Édesanyámnak is hihetetlen azonban a zenei érzéke, bár sosem tanulta, de ha lehetősége lett volna hangszert tanulni, biztos, hogy kiemelkedően tehetséges lett volna. A mai napig remek a hallása és az ízlése meg az érzéke is hozzá. Ilyen légkörben nevelkedve egyáltalán nem volt kérdés, hogy tanuljunk-e hangszert. Otthon nem foglalkoztunk vele, de nyolcévesen beírattak a zeneiskolába mind a négyünket: a húgomat, az unokanővéremet, az unokaöcsémet és engem. Az iskolában pedig bebizonyosodott, hogy mindannyian tehetségesek vagyunk, így természetes volt, hogy maradunk a zenei pályán. Manapság ez már nem ennyire egyértelmű. Gyakran találkozom azzal a helyzettel, hogy a szülő azon dilemmázik, mit tegyen, ha a gyerekének van zenei tehetsége. Neveljék-e zenésznek, vagy tereljék inkább abba az irányba, hogy válasszon magának valami divatos és biztos megélhetést jelentő szakmát, és maradjon meg a zene hobbinak? Ennek többféle társadalmi oka is tetten érhető, hiszen nem volt ez túlságosan jól fizető munka, sokkal divatosabb és jövedelmezőbb pályákat is lehetett választani, és aki jóeszű volt, inkább továbblépett. Rengeteg ilyen esetet tudnék említeni a zeneiskola növendékeinek köréből is. A mi esetünkben azonban ilyen kérdés nem merült fel, a szüleink úgy álltak hozzá: ha tehetséges vagy, akkor ez az utad. Jók is voltunk, ezt most minden álszerénység nélkül mondhatom. Kisvárosi szinten kiemelkedő teljesítményt nyújtottunk, de amikor kikerültünk innen, és 14 évesen elmentünk a konzervatóriumba, igazán akkor derült ki, abban a közegben, ahol már sok a jó zenész. Mi ott is jók voltunk. Persze, hogy utána ki hogyan gazdálkodik a képességeivel, az már sokkal összetettebb probléma.

– Hogyan választottál hangszert?

– Zongora és hegedű volt otthon, négyünk közül ezen hangszerek művelői kerültek ki. Már nem tudom, hogyan lett a zongora a hangszerem, nem az én döntésem volt, hanem a szüleimé. Jó döntés volt, ahogyan a húgomnál is a hegedű.

– Kik voltak a tanáraid, mestereid?

– A bajai zeneiskolában egyetlen tanárom volt hat éven át. Ezt azért emelem ki, mert nem mindenki jár így, többen akár három-négy tanárnál is megfordulnak a zeneiskolás éveik alatt. Emiatt én szerencsésnek mondhatom magam. Radványi Gézáné Márta nénit nagyon jó pedagógusnak tartottam, bár gyerekként még nyilván nem szakmai alapon ítéltem ezt meg, hanem ösztönös és érzelmi alapon. Kellő szigorral, felkészültséggel, és mindig nagyon kedves mosollyal az arcán

fogadott. Több évvel később ismertem fel, hogy olyan alapokat adott, amivel utána még jó sokáig boldogultam. Könnyű is volt a továbblépés a konziba, elsőnek jutottam be. Ott a zongora tanszak vezetőjének, Deák Tibornak a növendéke lettem. Nagyon szeretnivaló ember volt, vagány hozzáállással, ezek az évek azonban mégis bizonyos hiányérzetet hagytak bennem. Később persze a főiskolán már bepótoltam mindezt dr. Kerek Ferenc tanítványaként, aki mindent átadott nekem, amit csak lehetett.

– Milyen irányba akartál továbbmenni?

– Egyértelműen a tanítás volt a célom. Nagyon lámpalázas típus vagyok; hamar kiderült, hogy ez nem kedvez a pódiumzenélésnek. Soha nem is gondoltam másra, csak hogy majd megtalálom a helyemet egy iskolában, és tanítani fogok. Nem éreztem ezt a képességeim elpazarlásának. A zenetanári időbeosztás nem nagyon engedi meg, hogy szakmailag képezzük magunkat. Látom, hogy a tanítás mellett mára szinten tartás is nehéz. Van egy kis ellentmondás a szakmánkban, mivel a zenészek életében amennyire fontos a zenei műveltség és látás, legalább annyira lényeges a kidolgozott hangszerkezelési technika is. Amikor az ember a tanulmányait folytatja, akkor van a fizikai teljesítőképessége csúcsán, hiszen akkor csak ezzel foglalkozik, gyakorlatilag nincs is egyéb dolga. Ebben a korban azonban még nincs meg a megfelelő zenei érettség, még nem lehet olyan mélyen átlátni a zenei és egyéb törvényszerűségeket. Öreg, érett zenészek tudnak a legnagyobbakat alkotni! Nagyon sok koncertre járok, nem-csak a magyar zongora- és hegedűművészek pályáját kísérem figyelemmel, számos szakmai barátságot is ápolok. Ha nemzetközi sztárok jönnek Magyarországra koncertezni, én ott vagyok. Járok Pécsre, a Kodály Központba, Pestre a MüPába, a zeneakadémiára, rengeteg zenei rendezvényre. A fiatal zsenik esetének kivételével teljesen követhető, hogy a pályán eltöltött néhány évtizeddel a zenész háta mögött mély érzésekkel teli összefüggéseket lehet hallani a hangok világában, amihez a tehetségen kívül biztos, hogy idő is kell. Ez más művészeti ágakra is jellemző. De épp itt van az ellentmondás: amikor még a legjobban tudunk zongorázni, akkor nehéz a darabok értelmét megtalálni. Amikorra pedig a tapasztalat meghozza az értelmezés képességét, már gyengül a fizikai alkalmasság, hangszerkezelés. Nagyon nehéz ezt összhangba hozni. Ha beülök a terembe tanítani, és eljátszom egy nap harmincszor a Süss fel, Napot, akkor én magam semmit nem tanulok. A gyerek igen, de ha a saját szakmai előmenetelemet nézem, akkor nem történt semmi. Egy zenekari tag minden nap elő kell

hogy vegye a hangszerét, egy zeneiskolai tanár azonban pillanatok alatt nullára tudja írni magát a fizikai képességei tekintetében.

– Neked hogyan sikerült ezt egyensúlyban tartani?

– Igyekeztem. Azokban az években, amikor meg kellett teremtenem az életkörülményeket a kisgyermekeim számára, akkor alig tudtam gyakorolni, de igyekeztem akkor is gyakran leülni a hangszer mellé. Ha azonban évente egy-egy koncertet el is vállaltam, akkor a pánikszerű felkészülés csak rontott a dolgokon. Bizonyosan ez is oka annak, hogy nem biztos az idegrendszerem a pódiumon. Nagyon fontos a rendszeres gyakorlás.

– Rólad azt tartják, hogy különösen tehetséges vagy Liszt-darabok interpretálásában.

– A kezem nagysága nem elég hozzá, sajnos, sokat küzdöttem ezzel. Kilenc hangos távolsággal már küzdök, pedig az lenne a minimális. Nagyon szerettem Lisztet, ifjúkoromban sokat is játszottam, de manapság már kevesebbet foglalkozom vele, más zeneszerzők felé is fordultam. A három b betűs: Bach, Beethoven és Bartók most már közelebb áll hozzám. És persze Rachmanyinov. Sokat hallgatok Lisztet, néha bele is játszom a darabokba, de most más érdekel.

– Hol indult el a pályád?

– Még igen fiatalon, a konzervatórium elvégzése után tanítottam Rémen kb. másfél évig. Nagyon szerettem. Elzárt kis közösségbe valamit belevinni nagy élményt jelentett. A 70-es évek végéről beszélünk, összehasonlíthatatlanok voltak az akkori körülmények a mostaniakkal. Azok a gyerekek és a szüleik nagyon megbecsülték ezt a lehetőséget. Meghatározó időszaknak és a pályám jó kezdésének tartom. De tudtam, hogy nem fogok sokáig ott maradni. Utána következett a főiskola Szegeden, onnan pedig már az tűnt a legegyszerűbbnek, ha Bajára jövök, haza, és nem kell ingáznom.

– Mennyire becsülhető a tanítványaid száma?

– Több ezerre. A pályám kezdetén nagyon kemény zongoratanár voltam. Úgy gondoltam, hogy nagyon jó tanszakom lesz. Aki picit is gyengébbnek bizonyult, vagy kevésbé szorgalmasan dolgozott, azt eltanácsoltam, és mindig vettem fel helyette újakat, így valóban jó kis társaság lett. Tizennyolc kezdővel indultam. Néhányukat előző kollégáktól vettem át, ők már egy-két éve tanultak, de a többség akkor látott először zongorát. Kemény időszak volt. Jöttek a gyerekek, mindenki pontosan ugyanott tartott, ugyanazt kellett nekik megtanítani, és eltelt legalább három-négy hónap, mire rétegződtek, kialakult, kivel hogyan lehet haladni, és lehetett különbséget tenni közöttük. A kezdeti lendület azonban viszi az embert.

– Később enyhült ez a szigor?

– Sokáig tevékenykedtem így. Szigorú tanár hírében álltam, de úgy gondolom, aki megmaradt nálam, az megszokta ezt, és ilyennek fogadott el. Tényleg jó tanszakom volt, ügyes és szorgalmas gyerekekkel. Ma azonban már lényegesen engedékenyebb vagyok. Ha nem a legjobb a gyermek hozzáállása, a legtöbb esetben akkor is megtalálom azokat a lehetőségeket, amelyekkel el tudom érni, hogy jól érezze magát abban a teremben, és nem a szakmaiságra teszem a legfőbb hangsúlyt. Nem tudom, ez jó-e vagy rossz. Most már úgy vagyok vele, hogy a gyerek érezze jól magát az órán, és ha csak két hangot tanul meg egy alkalommal, akkor annyit. Persze, mindig megbeszélem vele, hogy együtt meg kell találnunk a zenetanulása okát és értelmét, és eredményt is kell produkálnunk a szülők felé, de önmagunk felé is. Jelenleg több olyan növendékem van, akit harminc évvel ezelőtt lehet, hogy eltanácsoltam volna, de most már nem teszem. Megtalálom az utat hozzájuk is, ez pedig nem feltétlenül a szigor.

– Mennyire kell most másként tanítani?

– Teljes mértékben. Amikor a lehetőségek lényegesen kisebbek voltak, akkor a gyermek és a szülő is érezte, hogy zenét tanulni kiváltság. Mára azonban ez eltűnt, hiszen annyi más és kivételes lehetőség van még az emberek életében. Társadalmi okai is vannak ennek, hiszen a zene perifériára szorult. Az ókoriak nagyon jól tudták, hogyan kell az emberi szellemet és lelket művelni, mi viszont ebből már ki akarjuk hagyni a zenét. Most fontosabb a matematika, a számítástechnika, a reál tárgyak. A humán tárgyak és a művészetek háttérbe szorulnak. A gyerekeket rengeteg inger éri. Volt már olyan esetem, hogy bármit tettem, akkor sem találtam meg az utat a gyerekhez, pedig nagyon értelmes gyerekről van szó. Ma már az internet olyan dimenziókat nyit meg, amit utána már nagyon nehéz ellensúlyozni, vagy a kíváncsiságát felkelteni. Megszoktuk, hogy a gyerek képzeletvilágát meg kell fogni, hiszen maga a zene is egyfajta képzeletvilág, de az internet világával már nem tudunk versenyre kelni. Nem tudom, hogy a következő generáció hogyan fog ezzel megküzdeni, de nem örülnék, ha a következő években sok ilyen jellegű kudarc érne. Ezek a gyerekek hihetetlen képességekkel születnek, de mintha nem tudnának velük mit kezdeni, széttagozódnak, elvesznek, semmi nem köti le őket. Az internet óriási lehetőségeket nyújt, de hatalmas a romboló ereje is, ezért én nem is használom, és nagyon nem vagyok a híve.

– Ma már a művészeti intézményeknek meg kell küzdeniük a diákokért. Mi az a plusz, amit ti kínálni tudtok?

– Úgy gondolom, zenét tanulni nagyon jó dolog. Az a cél, hogy a gyerek érezzen rá az alkotás ízére. Meg kell adni neki a szabadságot, és most a zongora módszertana sok olyan lehetőséggel egészült ki, ami kifejezetten a gyerek alkotói szabadságát erősíti. Ha erre ráérez a gyerek, akkor biztosan megszereti. Felnőttként pedig a gyerekének is ugyanezt az élményt kívánja majd, és meg is adja neki, függetlenül a világtól. Ezért taníthattam én akár egy családon belül is több generációt.

– Tanítványaid közül hányan maradtak a pályán?

– Zenei pályán alig néhányan maradtak. Jelenlegi kollégáim közül is tanítottam néhányat. Jellemzőbb, hogy inkább a zenéhez értő közönség kitermelésében segítettem.

– Az átlagember zenei műveltsége eléggé hézagosnak nevezhető, még a gyakori koncertlátogatóknál is előfordul, hogy tapsolni kezdenek két tétel között. Hogyan lehetne ezen javítani?

– A zenei kultúrára való nevelést én csak a tantermemben tudom megvalósítani. Voltak törekvéseim, hogy ezt esetleg a koncerttermek tekintetében is megtegyem, de aztán lemondtam erről. Úgy gondolom, a zenei kultúra csak vékony réteget érint. Tisztelem, becsülöm a közönséget, és nagyon megköszönöm mindenkinek, aki koncerteket látogat. Sok esetben látom és tapasztalom: a szervező minden erejét belefekteti abba, hogy lehozzon ide kitűnő zenészeket, akik miatt sokan nem mennének el Budapestre, Pécsre vagy Szegedre, és akkor marad lehetőségnek, hogy idejön a művész. Magam is több ilyen sorozatot szerveztem, az ország legjobb zongoristáit hívtam le Bajára. Ennek van energiabefektetése, szervezése, anyagi vonzata, és nem térül meg. A sokadik ilyen után tudomásul vettem, hogy nem működik, ez nagy csalódást jelentett. A zenei kultúrára rá kell nevelni az embereket. Sok éve járok Veszprémbe fesztiválra, ahol Tóth Péter hegedűművész vállalta, hogy a városban kialakít egy zeneértő közönséget, méghozzá szigorú módszerekkel, rámenősen, több évet és rengeteg energiát rászánva, és végül sikerült. Hozzáértő, több száz fős veszprémi közönséget nevelt ki, akik nagyon kritikusak, nagyon jól tudják, mikor mit hallanak, és remekül viselkednek egy-egy koncerten. Ilyen mindenhol hasznos volna. A konferáláson is sok múlik, mindig pontosan el kell mondani a közönségnek, mit fognak hallani.

– Néhány évvel ezelőtt láthattunk téged zongorázni a Türr-kilátó tetején. Ez milyen élmény volt?

– Pongó Tamás keresett meg ezzel az ötlettel, és nem sokat gondolkodtam, mielőtt igent mondtam volna. Meghallgattam a zenét, olyannak tűnt, ami fülbemászó, és az emberek megjegyzik. Mindenben igazodtam Tamás elképzeléseihez, hiszen az volt a lényeg, hogy minden úgy sikerüljön, ahogyan ő szeretné. Zökkenőmentes volt az együttműködésünk. Nem rendelkezem sztárallűrökkel, szmokingban kibicikliztem a kilátóhoz, és felmentem zongorázni. Könnyű volt összehozni ezt a filmet, nagyon sokan látták, és meg is állítottak utána az utcán.

– Volt még valami ehhez fogható extrém helyszín az életedben, ahol játszhattál?

– Általában koncerttermekben fordultam meg. Ötlet szintjén ugyan elhangzott már egy-két dolog, és nem biztos, hogy ezeket nem fogjuk majd valamikor megvalósítani. Baráti körben többször tervezgettük már, hogy zátonyon kellene felvételeket készíteni, esetleg egy kis fesztivált szervezni szabadtéri színpaddal. Ehhez azonban sokféle feltételt kellene megteremteni. Egyszer pedig baráti felkérésre egy rendezvénysátorban játszottam: odavittünk egy zongorát, és nagyon örültem, hogy kibírta, mert egyáltalán nem volt megfelelő a klíma egy érzékeny hang-szer számára. Kb. 150 fős közönségnek tartottam egyfajta rövid kulturális bemutatót, és jó visszajelzéseket kaptam.

– A szülinapi koncerted ötlete hogyan jött?

– Nem tudnám megmondani, hogy miért épp most gondoltam erre. Azóta már én is többször feltettem magamnak a kérdést, főként, miután láttam, mekkora lavinát indítottam el. Úgy gondoltam, a hatvanadik mellett nem lehet csak úgy, szó nélkül elmenni. Valószínűleg mindennek eljön az ideje: ennek most jött el, ami azonban utána történt, az már mintha tőlem függetlenül lendült volna működésbe, kicsit aggodalmasan is figyeltem, mi mindent váltottam ki. Azt hiszem, jól sikerült, és nagyon örülök, hogy megtörtént.

Elképzelhető, hogy sok ember elment volna a hatvanadik születésnapom mellett, ha nem hívtam volna fel rá a figyelmet. De ez így nagyon jó volt, és nagyon hálás vagyok a zenész barátaimnak, hogy mindannyian önzetlenül muzsikáltak.

– A koncerten együtt zenélhettél a húgoddal. Saját gyerekeiddel is van ilyen vágyad?

– Brigittával már nagyon rég, valamikor ifjúkorunkban játszottunk együtt, aztán az életútja máshogy alakult, az egyetem elvégzése után Spanyolországban élt, majd immár húsz éve Argentínában telepedett le. Most különleges alkalom volt, hogy haza-látogatott, és együtt zenélhettünk. Mindkét lányom tanult zongorázni, én voltam a tanáruk, de nem lettek zenészek, másfelé fordult az életük. A kisfiamnak jó a hallása és zenei érzéke, de nem lesz hangszeres.

– Lehet mondani, hogy elégedett vagy a pályád alakulásával?

– Mivel nagyon jó zenészek koncertjeire járok, ezzel magam előtt is magasra teszem a mércét, de pontosan tudom, hogy sosem fogom ugyanazt elérni. Tisztában vagyok a képességeim határával, éppen ezért néha fáj, hogy többre vágyom, valami olyanra, ami végül is nem születik meg a kezem között. De mindig törekszem rá, és mindig előbbre is jutok egy-egy kicsi lépcsőfokkal. Nagyon szétszórt életet éltem, de most már sok mindent félretettem. Lehet, hogy ez már a korral járó előny, hiszen nincsenek körülöttem síró csecsemők, akik igényt tartanának minden pillanatomra és törődésemre, bár a felnőtt gyerekeim is igényelnek, de nem veszik már el az energiáimat. Így most mára zenén kívül egyébbel alig kell foglalkoznom. Úton vagyok a szabadság felé.

– A koncerten egykori tanítványod azt kívánta neked: haladj tovább az álmaid útján. Milyen álmok útján haladsz?

– Mindig zeneközelben szeretnék maradni: amíg lélegzem, addig biztos, hogy zenélni is fogok. De sok minden más is vonz. Nagyon vágyom a szabadságra. A tanítás, az órarend kötöttsége – ámbár hangsúlyozom, hogy nagyon szeretek tanítani, nem fásultam bele, és szerintem ezt érzik a növendékeim is – után vágyom arra, hogy a magam ura lehessek, ami szerintem természetes emberi kívánság, de egyelőre erre még kevés lehetőségem van. Nagyon szeretek csavarogni. Szeretnék sok helyre eljutni, ami nem feltétlenül pénz kérdése, sokkal inkább az időbeosztásé. Vannak olyan, kissé romantikusnak tűnő álmaim, hogy majd egyszer egy autóba beteszek egy pianínót, és nyáron nekiindulok a tengerpartnak. Meg-megállok ott, ahol befogadnak, muzsikálok, aztán továbbállok. Síelni is nagyon szeretek, bár későn kezdtem el, és már nem is fogok rendesen megtanulni, de nagyon élvezem. Szeretem a hegyeket, a havat, nem zavar a hideg, az olyan világ, amibe ha az ember egyszer belekóstolt, nem lehet ott-hagyni. Két évvel ezelőtt eltörtem a térdemet a pályán, és utána ugyanúgy felhúztam a léceket. Szeretnék egy önfenntartó gazdaságot is beindítani, ami a saját, egyébként elég szerénynek mondható életkörülményeimet el-látja. Most van egy tanyám, ez új szerzemény, és ha sikerül, akkor talán önellátó leszek. Ez is része a szabadságomnak.