Szívünkben őrizzük, amit ránk hagytál
Kovács Zita
Döbbenten hallottuk márciusban a szomorú hírt: Weinträger Éva elment. A lélek, a szellem viaszteste eltörött, Éva utolsó művészkönyvének lapjai nem íródnak, nem rajzolódnak tovább. Családja, barátai, tisztelői egy tragikusan félbehagyott élet elmúlásának csendjében maradtak.
Weinträger Éva Vaskúton született 1957. június 13-án. A III. Béla Gimnáziumban érettségizett, a pécsi Janus Pannonius
Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakán, majd a Magyar Iparművészeti Főiskola textil-kultúrkörnyezet szakán szerzett diplomát. A Vizuális Iskola, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjának tanára, közművelődési munkatársa volt. Alkotói önkifejezésének lehetőségét művészkönyveiben, objektjeiben találta meg, amelyekben legtöbbször édesapjának, családjának, a magyar történelem nagy pillanatainak, a bácskai földnek állított drámai hangvételű emlékműveket.
Hogy földi életünkben hogyan alakulnak dolgaink, beláthatatlan és olykor befolyásolhatatlan. A gondviselés elől nincs kitérőnk. Éva rendkívül tehetséges, szeretetre méltó, érzékeny ember volt, aki festőművész édesapja, Weinträger Adolf emléke, művészi öröksége gondozásának szentelte élete jelentős részét. Az édesapa korai elvesztése nehezen gyógyuló lelki sebet ejtett rajta, amelyet a tanítás, a közművelődés és Baja város kortárs művészeti életének szolgálata mögé rejtett.
Sokunknak – akik útján mellé szegődtünk – bőkezűen ajándékozott önmagából, barátságából, önzetlen szeretetéből, gazdagította művészeti kapcsolatainkat, formálta a kortárs művészethez való viszonyunkat. Különleges, szenvedélyes, határtalan szívű ember volt, aki azonban sokszor találkozott értetlenséggel, éretlenséggel: kortárs művészeti elképzelései, vágyai sajnos csak töredékesen valósulhattak meg.
Mély szakmai alázattal fordult Baja város és a bácskai művészet öröksége, édesapja szellemi, tárgyi hagyatéka felé. Műveltségével, vizuális kultúrájával, alkotószellemének fáradhatatlan energiáival nem a saját művek létrehozásának kényszere hajtotta: egy nagyobb közösség, Baja város művészeti életét akarta szolgálni.
Most, hogy a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjában utolsó kiállítását megrendezte, hogy élete, életműve lezárult – talán majd láthatóvá válnak távolabbi összefüggések is. A kortárs magyar művészet, Baja város művészeti élete, szolgálata, szerettei, barátai voltak a legfontosabbak számára, akik az őt körülvevő élet békétlen zűrzavarában mindig békésen összefértek. Művészkönyveiből, kiállítás-rendezéseiből az itt és most minden idegszálával jelen lévő, nyomot, jelet hagyni kívánó kortárs fordult felénk. Így akart hozzánk szólni, így szeretett volna elérni bennünket. Érintésével azonban most már csupán az idő, a történet, az emberi sors drámájának egyetlen végtelen terepén, a teremtés univerzumában, a lélek által átjárható világrészen találkozhatunk újra.
Kedves Éva, hazaértél. „Porból vagyunk és porrá leszünk.” Mindaz, ami por Belőled, porrá vált a hétköznapok alázatosan szürke szolgálatában, hogy csak az maradjon nekünk végül, ami sohasem válhat porrá. Legyen Neked könnyű a föld. Imádságunkkal kísérünk a túlsó partra, és szívünkben őrizzük, amit ránk hagytál.
Weinträger Éva emlékére
Márity Józsefné Irénke
Mi jár a fejemben? Egy Petőfi-idézet. „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
Miért épp ez a két sor jár a fejemben? Elmondom. Múltam emlékei között elevenen él egy hajdani iskola küzdelmeivel, harcaival, lelkes munkatársaival, zsibongó gyermekseregével, vidám összejöveteleivel, sikereivel…
És a múltból hirtelen megjelenik előttem egy fiatal, pályakezdő pedagógus. Magabiztos, mosolygós, udvarias. Öltözködése, frizurája egyéni. Haja fiatalosan, két copfba fonva leér a válláig. Bemutatkozik: WEINTRÄGER ÉVA vagyok. Már vártam. Felvettem. Ezzel elkezdődött közös munkánk. Lelkesen dolgozott, rajzot tanított. Számtalan műsor, ünnepély, verseny, kiállítás megvalósítója lett. Sikerei ösztönözték, boldog volt. Jól érezte magát az iskolában, mert megvalósíthatta elképzeléseit, önmagát, mert hagytam, hagytuk repülni. És ő szárnyalt, repült.
Nyomon követhettük élete nagy változásait. Férjhez ment, megszületett kislánya, Sarolta. S mert minden ember keresi a maga útját, elhagyta az iskolát, de kapcsolatunk mindvégig szeretetteljes maradt. És most valóban el kell búcsúznom, búcsúznunk tőle mert, „elhull a virág, eliramlik az élet…” Eliramlott Éva élete, elment közülünk örökre. Nem ugrik le többé a biciklijéről, hogy üdvözöljön, nem dobat be több meghívót a postaládámba, hogy egy-egy kiállításra invitáljon. Elment. Nagy barna szemével még utoljára rám nézett, aztán visszazuhant, és én tudtam, elindult azon az úton, ahonnan nincs visszatérés. „Szakálla nő az alkonyatnak,/ Fogatlan emlék dudorász/ Nyaram, te égre nyíló ablak, / Befalazott az elmúlás.”
Igen, az elmúlás befalazza, de emléke múlhatatlan, velünk marad ő, amíg csak élünk.
Weinträger Éva, drága kollégánk! Búcsúzom tőled a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola minden dolgozója és tanulója nevében. Emléked él, és élnek műveid! Szeretetünk elkísér a hosszú úton. Köszönjük a munkában, alkotásban együtt töltött felejthetetlen éveket!
Nyugodj békében!
